Firenzében voltunk és az egyik este vacsorázni indultunk. Egy szűk kis utcában, mely tele volt kiülős éttermekkel, kiválasztottunk egy olyan helyet, aminek befelé is voltak asztalai. Mivel fújt egy kis szél, beljebb kerestünk asztalt.
Amikor leültünk, akkor vettem észre a szemben lévő falnál ülő férfit. Egyedül volt, előtte csak egy nagy vörösborospohár az asztalon, egy korty borral. Háttal a fal melletti faoszlopnak dőlt, nekitámasztva a fejét is. Be volt hunyva a szeme és valamilyen ábrándos szomorúság ült az arcán. Eltűnődtem, hogy vajon ki lehet, honnan jött és miért lehet szomorú? Ötven körülinek tűnt. Jóvágású megjelenése, a kisvendéglős vacsorához pontosan illő, sportosan elegáns ruhája alapján úgy gondoltam, hogy valamelyik skandináv országból érkezhetett.
Talán, nem most jár itt először. Sőt, már 20-30 évvel ezelőtt is, mert itt voltak nászúton a feleségével. Fiatalok voltak, vidámak és szépek! Ebben a kisvendéglőben ették a legjobb vacsorájukat és ittak hozzá egy csomó chiantit. Még talán, annál az asztalnál is, ahol most ül.
Majd, amikor jöttek a gyerekek sorban, velük is többször eljöttek. Tologatták a gyerekkocsiban őket és jókat nevettek, hogy állandóan leperegtek a játékok a rázós köveken.
A gyerekek, még kamaszkorukban, a fülhallgatóikkal is eljöttek néha. Azután, mindenki ment a maga útjára.
Most pedig, itt ül egyedül, már nincs a szeretett asszony sem! Lehet, hogy csak elváltak, de lehet sokkal szomorúbb is. Azonban, az emlékek nem halványulnak….
Körülbelül itt jártam a gondolataimban, amikor az étterem belső részéből előrejött egy ötvenes hölgy a kezét szárítgatva és megkocogtatta a férfi vállát: Gyere Zolikám, mehetünk a szállodába!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás